Sokan azt hiszik, ezek a „sztárok” euróban számolják a milli0kat. Kiara szerint ez óriási félreértés. Elárulta: egy „mezei” jelenetért egy átlagos szereplő 120–150 ezer forintot kap, ami messze van a mesés vagyonoktól.
Ő viszont már egészen más ligában játszik. Függetlenként több ügynökséggel dolgozik, saját maga tárgyalja le az árakat, és pontosan tudja, mennyit ér a neve. „Sokkal többet keresek, de kevesebbet is dolgozom” – mondta, hozzátéve: nem mindenki hajlandó kifizetni azt az összeget, amit ő kér. És itt kezd igazán izgalmassá válni a történet…
ELÁRULTA A PONTOS ÖSSZEGET! MUTATJUK!
A hír nem ért véget! Folytatáshoz használd a KÖVETKEZŐ OLDAL gombot!
—>> KÖVETKEZŐ OLDAL
A Volvo 240‑es sorozat 1974‑ben debütált, és egészen 1993‑ig készült, ami önmagában is kuriózum a gépjárművek történetében — az autóiparban ritkán találkozunk ilyen hosszú életciklussal egyetlen modell esetében. Több mint 2,8 millió darab készült belőle, ami azt mutatja, mennyire népszerű és elterjedt volt a világ különböző piacain.
A Volvo 240‑es – legyen szó limuzinról (244), kombiról (245) vagy akár korai hatchback‑szerű 242‑ről – tipikus példája a Volvo skandináv pragmatizmusának: egyszerű, funkcionális formavilágú karosszéria, szögletes, letisztult vonalakkal, amelyek ma már klasszikusnak számítanak. A design nem azért ilyen, mert divatos volt — hanem mert praktikus és célszerű: nagy belső tér, jó rakodóhely, könnyen kezelhető elemek és kényelmes elrendezés jellemzi.
A beltér egyszerre nagyvonalú és visszafogott. Az 1970‑es évekbeli dizájn ellenére az autó korai példányai is olyan kényelmi elemeket kínáltak, mint az elektromos ablakok, fűthető bőrülések és elektromos tükrök — ami akkoriban még nem volt mindennapos felszereltség. A műszerfalon a kapcsolók nagyok, könnyen kezelhetők, a vezetési pozíció pedig viszonylag magas, ami jó kilátást nyújt elöl‑hátul.
Technikailag a 240‑es sorozat egyszerű, de jól átgondolt konstrukció volt. A korai modellekben OHV (felülvezérelt) motorok voltak, majd később OHC (felső vezérműtengelyes) négyhengeres egységek kerültek bele, és egy idő után – ritkábban – V6‑os és dízel változatok is elérhetők voltak. A hajtást hátulra vitték: a 240‑es klasszikus hátsókerék‑meghajtású autó, manuális vagy automata váltóval összekötve, ami hozzájárult kiegyensúlyozott, stabil viselkedéséhez.
Az autó biztonsága volt az egyik fő fejlesztési cél: akkoriban olyan szigorú követelmények mentén tervezték, hogy az Egyesült Államok közlekedésbiztonsági hatósága (NHTSA) is használta referenciamodelként a 240‑es sorozatot a saját törésteszteihez. Egy későbbi statisztika szerint a Volvo 240‑es volt a legalacsonyabb halálozási arányt produkáló gépkocsi az amerikai utakon a maga korában.
A vezetési élmény a mai szemmel természetesen nem sportos vagy dinamikus: egy tipikus, például 133 lóerős (GLT) négyhengeres változat 0‑100 km/órára kb. 11 másodperc körül gyorsult, és a végsebesség kb. 106 mph (170 km/h) volt. Bár nem volt gyors, a motor hangja nyers és karakteres volt, a váltó hosszú, de pontos váltási útvonalat kínált, és az autó nyugodtan, viszonylag csendesen haladt akár országúton is.
